Feltöltés időpontja: 2010. március 29. 10:59 | Magyar Hírlap

1885. március 29-én, 125 éve született Kosztolányi Dezső. Az első Nyugat-nemzedék egyik legjelentősebb alkotója íróként, költőként, sőt újságíróként is kiemelkedő életművet hozott létre. Művészetét már saját korában is méltatta Európa – a Neróról maga Thomas Mann írt pozitív kritikát –, de jelenkori recepciója sem elhanyagolható. Aligha túlzás azt állítani, hogy a folyamatosan újrafelfedezett író, akinek eddig ismeretlen szövegei a mai napig kerülnek elő – legutóbb pél­dául Zeke Gyula író tett közzé jó néhányat a Budapesti Negyed különszámában tavaly –, mára a magyar irodalom egyik legfontosabb viszonyítási pontja lett. A magyar irodalom „uomo universaléjára” emlékezünk.

Tizenhat évesen rohammal fejezte be a „nyelvgyakorlás céljából” németül vezetett naplórészét. Még a láza is felment. Minden egyes idegen nyelven írt mondat kínszenvedés volt a később számtalan nyelven beszélő és számtalan nyelvből fordító, különféle nemzetiségű felmenőkkel rendelkező írónak, aki egyszer, csak úgy, unalomból még portugálul is megtanult, és remek szösszenetet írt róla – magyarul.

1933-ban azt írta: „Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közösség azt követelte, valljak színt. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek.” Aztán így folytatta: „Egy másik közösség, amely épp oly türelmetlen, (…) azt követeli, hogy mindenki, aki tollat forgat, az emberiség egyelőre homályos, fölöttébb tisztázatlan ügyét szolgálja, s csak arra esküdjék föl. Azt felelem ezeknek, hogy ember vagyok, embernyelven írok (…) Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora.” Nem a népi–urbánus agymenés kezdeteiről van itt szó, nem is a „vállalhat-e társadalmi szerepet az író” kezdetű, lezáratlan vitáról, egyszerűen arról, hogy ezek a viták a „Homo aestheticus sum” nézetet valló író szemszögéből értelmetlenek. Voltaképp ez lappang az Ady–Kosztolányi-vita mélyén is, és ez az a ragaszkodott nézőpont, ami Kosztolányit teljesen egyedülállóvá teszi a magyar irodalomban, és, fáziskéséssel ugyan, de lassan bekapcsolja a világirodalomba. Legutóbb, szinte a napokban épp egy New York-i kritikus fedezte fel magának az Európa nevű képződmény egyik kimondhatatlan nevű fővárosának régi íróját – mint olyan szerzőt, aki mindig az emberi történetek mélyére ás.

Emberi történetek és Hajnali részegség-súlyú, netán Reggeli áldás-lelkesültségű, mélységesen emberi líra ugyanis csak annak a szelleméből születik, aki úgy képes ingázni a lélekmély és a társadalmi peremtáj – mondjuk egy pincebéli házmesterlakás – meg az elefántcsonttorony között, hogy a köztestől, a rontott, „társadalmi” léttől intakt marad. Intakt, a szó „érintetlen” értelmében, de sérthetetlen már nem: ő, aki vajmi keveset törődik az emberiséggel, és kigúnyolja a forradalmárt, akinél jobban már csak a szolidaritásból nem vacsorázó Közéleti Kitűnőség irritálja jobban, és aki úgy gyártja a napi penzumot, hogy tudja: a megélhetésbörtön csak találékonyabbá tesz, mindenhol megtalálja és megmutatja az „őrült pillanat gyermekét”, „emlékét a láznak, melyben az ajkak egymásba harapnak”: az embert és a születés és halál közé zárt embersors – emberiségsorssá lényegülő, és ezáltal felmagasztosuló – tragikumát, nem feledve, hogy „mindenki királyi ágyban született meg, a vér bíborában”.

Épp ezért: Kosztolányi sohasem a cselédről ír. Ő Veráról ír, a kis pesztráról, vagy Édes Annáról. Sohasem a költőről, hanem Esti Kornélról. Nem a lengyelekről, csak lengyel barátjáról, aki – az angollal ellentétben – kezet csókol a feleségének, és megérteti magát a kutyával. Közben persze hogy ő Vera, a pesztra és Édes Anna, valamint Kornél – ő az Ember.

Mellékesen jellegzetesen magyar. Kis-Európai. Monarchiás, később exmonarchiás. Bele van ragadva Pestbe, egy első osztályú vidéki srác, akinek az Üllői út nemcsak a fiatalság, hanem: szerelem a boros-bús Bácska után, ami szintén szerelem, de Pest, ez az ívlámpás, szagos, zizegő, villamosos, kávéházas őrült város, ez a szeszélyes kurva mégiscsak az igazi. Itt válik életformává a mindig tovább- és továbbűző idegláz, amely legalább annyira táplálja is a pesti genius locit, mint amennyire a genius loci táplálja ezt az örökös, kosztolányis ideglázat, ahol pusztán az ittlétből irodalom lesz, vagy úgy, mint 1909. szeptember 10-én, Esti Kornél egyik első „munkanapján” vagy másként: Kosztolányi számunkra csak Pesttel együtt érthető igazán.

Másoknak – legalábbis a német, valamint az amerikai recepció ezt mutatja – meg Pest nőíze, reggeli, bizonytalan tónusú és esti, kék órai színe, kisföldalatti-, benzin-, Duna- kávé-, pékség- és kukaszaga nélkül is, hiszen a Kosztolányi-életmű úgy lokális, hogy sohasem provinciális.

Habkönnyen, elegánsan, tökéletes magyar nyelven írt – lassan beérő – világirodalom.

Hát mégis lehet.

Péntek Orsolya