Feltöltés időpontja: 2010. június 29. 11:59 | Magyar Hírlap

A Harry Potterhez hasonlítják, bár nem sok közös van bennük, azon kívül, hogy mindkettő valóban mese – és nem valamiféle „termék” a gyerek korcsoportú speciális fogyasztónak.

(Mondjuk ezt annak ellenére, hogy a Potter-merchandise konkrétan az agyunkra ment, de hát arról nem a regény tehet.)

Ha már mindenáron hasonlítani kell, dolgozatunk tárgya, A titokzatos Benedict társaság című gyerekregény sokkal inkább hajaz Michael Ende Momójára: a hasonló alapötletből hasonló történet is nő ki, igaz, Trenton Lee Steward nem teremt toposzokban gyökerező új szimbólumokat, mint például Ende a szürke ruhás percemberkékkel, akik ellopják az ember életéből az időt, míg a kis Momo le nem győzi őket.

Trenton Lee Steward egyszerűen egy izgalmas és 21. századi gyerekregényt írt, amelyben három tizenéves gyerek – az intelligens, az okos és az ügyes – meg egy különös kislány legyőzik Lex Kampetset, a „suttogó” feltalálóját, és ezáltal lehetővé teszik, hogy visszaálljon a világ normális állapota. A Benedict társaságban a Dickens-regények romantikája és a svéd gyerekkrimik „aha” élménye keveredik a high-tech világgal: a főgonosz számítógépteremből irányítja találmányát, a suttogót, amely tévé- és rádióműsorokba közvetít csak tudatalatt érzékelhető mondatokat – gondoljunk bele, a bújtatott vizuális reklámokat évtizedek óta használja a filmipar! –, hogy az emberiséget manipulálja. A manipuláció fő iránya, hogy elhitesse: válság van (ismerős?), és a válság felülírja az emberi szabályrendszereket. A végcél természetesen a gonosz Lex Kampets világhatalma, illetve az, hogy a „suttogáshoz” már ne kelljen a média, hanem közvetlenül az emberi agyba tudja sugározni üzeneteit. Dupla csavar a történetben, hogy a suttogó elnevezésű gép ugyanakkor jutalmaz is: aki beleül, vagyis akinek hangján a mondatok az éterbe kerülnek, az cserébe megszabadul a félelmeitől. Miután Kampets bentlakásos iskolának álcázza hadiszállását, néhány gyereknek be kell jutnia mint tanulónak, hogy legyőzhessék. A kiválasztottakat apróhirdetés és komoly logikai, valamint emberségességi teszt alapján válogatja ki a titokzatos Benedict (latinul: áldott), a kedves öregúr, Kampets egyetlen potenciális ellenfele, hogy aztán a felkészítés után elinduljon az akció.

Talán nem lőjük le a poént, ha megírjuk, hogy a jó győz, Benedict és Kampets pedig úgy viszonyul egymáshoz, mint az egy tőről fakadó jó és rossz, bonyolultabban az isteni és a gonosz rendje, az érdekes inkább az, hogy milyen fordulatokat kínál a 10–14 éves olvasókra íródott sztori. A Benedict társaság elé állított próbatételeket bármelyik gyerek át is élhetné: van itt olyan logikai teszt, amelyben a feltett kérdésekben van elrejtve a válasz a többi kérdésre, van lecke arról, hogy hiába vagy zseni, ha cserbenhagyod embertársadat, van lecke kitartásból – és végül: felelősségvállalásból, amely a felnőtté válás folyamatában talán a legfontosabb próbakő. A Benedict társaság tagjai végül nem engednek a suttogó (a rontott világ) hatalmának, és pusztán ellenszegülésükkel győzik le azt. Persze a szövegnek legalább annyi síkja van, ahány olvasója akad: mást mond mindez a célcsoportnak, és mást a felnőttnek – annyi bizonyos, hogy csakúgy mint a Momót, ezt el lehet olvasni felnőtt fejjel is, és gondolkodnivalót is hagy maga után: elég-e még bennünk a „csak azért sem”, hogy ellenálljunk a szürke felöltős időrablóknak és a suttogóknak, vagy már hozzájuk tartozunk?

Gyerekként talán még nagyobb az esély eldönteni – hát ezért nem baj, ha Lee Steward könyve betalál az újraolvasott Potter és a netes tartalmak között mint papíralapú nyári olvasmány. Csak legyen még (nagy)szülő, aki kézbe adja, és hitelesen mondja el, hogy ez a könyv okés, a jó jó, a rossz meg rossz, és akármit suttog a világ, választani kell.

Trenton Lee Steward: A titokzatos Benedict társaság
Ford: Torma Péter
Animus Kiadó, Budapest, 2010, 352 oldal; 2980 Ft