A naplemente narancssárgára festette az átriumos palotakert kőpártáját. Bódítóan illatossá váltak a kert babér-, bazsalikom- és rozmaringbokrai. Középen egy szökőkút halk csobogással sekély, nyolcszögletű medencét töltött meg. Három muzsikus egy fülkében közép-ázsiai lanton, hegedűn és furulyán meditatív dallamokat játszott. Naziruddin szultán a medence partján egy alacsony heverőn párnáknak támaszkodva feküdt. Könyökére támaszkodva lenyúlt a vízhez. Végigsimított kezével a felszínén, követni próbálta lágy hullámait, de azok összezavarodtak; a benne tükröződő oszlopos terasz képe kusza vonalak és színek kavalkádjává vált. Lassan tisztult ki újra a kép – a lágy hullámokon az oszlopok tükröződése táncoló kalligráfiákat rajzolt. Karnyújtásnyira tőle egy írótáblán toll és üres papíros hevert, mellette pedig egy sakktábla. A szultán felemelte a tollat, és lassan papírra vetette az első szavakat: „Ti, akik ezt olvassátok…”
Egy csillogó tálcán sárgabarack, gránátalma és szőlő várta, hogy Naziruddin válasszon közülük. Felvett egy barackot, enyhén megnyomta bársonyos bőrét; mézszerű nedv csordult ki belőle. Ajkához emelte, megízlelte. Szigorú, nyugodt tekintete a tál melletti sakktáblára szegeződött. Az elefántcsont bábuk közül már csak a király és egy bástya maradt állva, míg az ébenfa figurákból csupán a király és egy gyalog, a többi a tábla mellett feküdt. A szultán az oszlopcsarnok felé tekintett, és emlékeiben megelevenedett, ahogy felesége és gyermekei épp vacsorához készülődnek. Két fia fakarddal csépelte egymást, anyjuk próbálta őket szétválasztani. Harmadik fia még az anyaméhben növekedett. A kis Iszmail egyszer legyőzte bátyját, Timúrt, mire az dühében úgy orrba vágta, hogy kicsordult a vére. Az alkonyi fényben végigpergett szeme előtt, ahogy fiai felnőnek. Timurt, a trónörököst, a szultánnal szövetséget kereső angolok meghívására egy híres egyetemre küldte tanulni. Ismerje csak meg a nyugati harcmodort! Most azonban már teljesen üres volt a kert, csak a zenészek pengették, húzták és fújták lágy muzsikájukat. Távolról, mintha vihar közeledne, mennydörgő robaj csattant. Megremegett a vízfelszín. Egy zenész elvétette a hangot, és Naziruddin elkomorodott.
Az átriumban felállított asztalon, évekkel ezelőtt, a tavaszi alkonyatban díszes lakomával várták az Angliából hazatérő Timúrt. Amikor a fiú belépett az átriumos trónterembe, apja felállt, és megölelte. Timur mellett egy csodaszép, szőke nő is belépett a kertbe. Anyja faggatni kezdte fiát, hogy kit szeretne bemutatni, mire Timur mosolyogva felelte: „Beleszerettem valakibe, és elhoztam, hogy megismerjétek – fogadjátok szeretettel Annát!” Apja fürkészve nézett a nőre, aki meghajolt, de hiába nyújtotta neki kezét a szultán, nem csókolta meg, csak kezet rázott vele, ahogy az férfiak között szokásos. A szultán észrevette egy gyűrűt a nő kezén. Timur elmesélte, hogy együtt tanult Annával az angliai katonai akadémián, és egymásba szerettek. A szultán rákérdezett a nő gyűrűjére, mire az elkapta a tekintetét, és zavartan felelte, hogy azt még a férjétől kapta. Naziruddin elkomorodott. Timúr idegesen kezdte magyarázni, hogy Anna rég külön költözött a férjétől, aki szintén katonatiszt. A szótlanul elköltött vacsora után a szultán megkérte Annát, hogy pihenjen le a szobájában, mert a fiával szeretne beszélni. Az tétován nézett szerelmére, de Timur megölelte, megcsókolta, és megnyugtatta, hogy menjen csak.
Amikor már csak a család maradt az asztalnál, apja számonkérte Timurt, hogy képzeli, hogy egy házasságtörő nőt hoz a palotába. Timur erőltetetten nevetett, és bizonygatta, hogy csak polgári esküvője volt, és a nő nem is muszlim. „Angliában ez nem számít bűnnek.” Apja nem tágított: vigye haza azonnal ezt a bűnös nőt, és örüljön, hogy Timur ennyivel megússza. Timur lába megremegett, leült apja mellé, és megfogta a kezét: magyarázni kezdte, hogy nyugaton máshogy mennek a dolgok, mások a szabályok. Apja szerint azonban az ember szívébe írt isteni törvény erősebb minden földi jogrendnél.A fiú győzködni kezdte apját: Annát nem értékelte eléggé a férje, megalázta, el fog válni tőle. Látva apja rendíthetetlenségét, végül azzal állt elő, hogy a nő férje is megcsalta a feleségét, ezzel felhatalmazta a feleséget is ugyanerre. A szultán erre kissé felemelte undorral a kezét, hogy csöndet kérjen, majd közölte, hogy ha minden bűn felhatalmazna másokat hasonló cselekedetre, a világ belesüllyedne a bűnbe, ahogy ezek szerint a nyugatiak számára ez természetes. Kategorikusan megtiltotta, hogy Timur ezzel a nővel tartsa a kapcsolatot; még ha csak özvegy lenne… Timur ekkor azt javasolta apjának, hogy Anna férjét vegye fel saját hadseregébe, és bízzon rá olyan harci feladatot, például küldje a hegyi gerillák közé, hogy biztosan meghaljon, tehát bízzák az ügyet a sorsra. Apja irtózatosan felháborodott ezen az ötleten. Kimérten közölte, hogy a vezetőnek nem aljasabbnak, hanem erkölcsösebbnek kell lennie alattvalóinál, különben hogyan is várhatná el azok hűségét és tisztességét. Ultimátumot adott a fiának, hogy a trónról mond-e le, vagy a nőről. Erre Timur nem bírta türtőztetni dühét, és apja szemére vetette, hogy vajon micsoda erkölcs az, amikor az uralkodó kizsákmányolja a népét, aztán hirtelen haragjában szembe köpte apját. Felugrott, és azt kiáltotta, hogy apja szívtelen zsarnok, aki a szerelmet semmire sem becsüli. Hirtelen csönd lett. Mindenki tudta, hogy ilyen felségsértésre egyedül a halálbüntetés lehetne a válasz. Naziruddin kisebbik fiára nézett, hogy ő mit tenne a helyében, hiszen tudja a törvényt. Iszmail komoran közölte: amelyik törvény a hatalmasokra nem vonatkozik, az mit sem ér. A szultán kitagadta Timurt, anyja hiába szaladt zokogva férjéhez, és borult a lábához kegyelemért. Naziruddin hívatta az őrséget, akik börtönébe kísérték Timurt, hogy önvizsgálatban várja ott az ítéletet. Anyja hiába járt közben a szultánnál, nem engedték szabadon, de Naziruddin sem merte kimondani a halálos ítéletet fiára. Tépelődött. Szíve mélyén azt várta, hogy bocsánatot kér tőle, de nem így lett. Egy hajnalban, még a müezzin hangja előtt azzal a hírrel keltették fel a szultánt az őrök, hogy fia megszökött. Iszmail titokban közölte apjával, hogy a palota pletykái szerint anyjuk segített Timurt megszöktetni. Naziruddin nem adott hitelt e vádaknak, és csak most tette közhírré döntését: kitagadja és örökre száműzi fiát, így öccse, Iszmail, lesz az új trónörökös. Az angolok befogadták az elűzött Timurt, és a brit diplomácia hamarosan elfordult a szultántól. Az emberi jogokat eltipró zsarnokkal szemben az „ősi jog szerinti” trónkövetelőt, Timurt támogatták. A zsarnok szultánt az ő segítségével akarták letaszítani a trónról. Megindult a felszabadító háború.
Naziruddin sokszor próbálta elfelejteni, hogy saját népéből is milyen sokan támogatták Timurt. Amikor ez mégis eszébe jutott, mint most is, ökölbe szorult a keze. Lelki szemeivel látta, ahogy az oszlopcsarnok korlátjánál állva várta hajdanán, hogy levelet kapjon Iszmailtól, aki a hadsereget vezette a brit erőkkel szemben. Az ostromlók ezredeseként Timur diadalittasan vonult be egy vidéki városba, amit Iszmail próbált megvédeni. A kereveten fekvő szultán előtt megelevenedett, amikor egy hírvivő lépett be ide, a palota legbelsőbb kertjébe, meghajolt, és ahogy tekintetét a földre szegezte, könnycseppet hullajtott az átrium kövezetére. Kibökte, hogy fia, Iszmail, elesett a csatában. A hős ifjú – így mondták a vígasztalhatatlan apának – a végsőkig küzdött, de a túlerő felőrölt mindenkit. Ismét megdörrent az ég, beleremegett a palota.
Az átriumban a zenészek befejezték a dallamot. Naziruddin parancsot adott, hogy folytassák. Fülsiketítő robaj hallatszott. Ez már egyáltalán nem hasonlított égzengéshez. Naziruddin felemelte ismét a tollat, és folytatta az írást. Néhány sor után a szultán az égre tekintett, és letette a papirost. Aprócska felhők foszlottak szét a magasban, de alulról füstfelhő ostromolta az égboltot. Aztán a szultán az átrium másik oldalán sorakozó oszlopokra pillantott, mintha egy óriás sárkány szájából nézne kifelé a fogak közül. Látni vélte, ahogy annak idején drága felesége egyik napról a másikra megőszült az oszlopok árnyékában Iszmail halálának hírére. Égszínkék kendője mintha egyre sötétebbé vált volna, arca elé húzta, majd a csarnok másik végén a korláthoz lépett, előrehajolt, és határozottan levetette magát a mélybe. Naziruddin régóta nem sírt, de feleségét és fiát sokáig siratta. Azt suttogták a palotában, hogy Timur is jelen volt Iszmail halálakor; sőt, talán éppen ő ölte meg öccsét. Naziruddin sóhajtott. Úgy tűnt, mintha az átrium egyik oszlopának repedései közül vércsepp csordulna elő.
A palotakert fáinak, bokrainak levele beleremegett a következő robbanásba. Közel volt az átriumhoz, a puskaporos füst szagát is érezni lehetett. A zenészek megrezzentek. Egyre bizonytalanabban próbálták folytatni a dallamot. Naziruddin egy gránátalmát vett elő a gyümölcsöstálból, kettétörte, és néhány vörös bogyót harapott ki belőle. A palotakerthez egyre közelebb dördültek az addig alig hallható lövések. Ágyúzás zaja törte meg a zenészek játékát, és kétségbeesett kiáltásoké, amelyek halálhörgéssé változtak. Naziruddin leírta az utolsó sort is a papírra, majd felemelt egy szőlőfürtöt, leszakított belőle egy szemet, és óvatosan ajkai közé helyezte. Kettéharapta, ízlelgette, de nem érzett semmit. Ahogy a barack mézédes leve, a gránátalma gömböcskéi sem nyújtottak számára semmilyen ízélményt. A következő, immár a palota tetején felcsattanó, fülsiketítő robbanás hallatán a zenészek felpattantak, és kirohantak az átriumból. A szultán egyedül maradt. Nyugodt mozdulatokkal kifordította, majd a sakktábla mellé helyezte pisztolyának töltényeit, és a fegyvert visszacsúsztatta zsebébe. Várt.
Köröskörül puskaropogás, ágyúdörgés. Az oszlopcsarnokot elborította a füst és a puskaropogás. A szultán a palotakert ajtajára szegezte tekintetét. Néhány pillanat múlva belépett egy terepszínű ruhába öltözött katona. Határozott léptekkel a medence melletti kerevethez sietett. Naziruddin felült, meztelen talpát a langyos kőre helyezte, felállt, és az ezredesi rangjelzést viselő katona szemébe nézett. „Vége.” – monda az ezredes. „Tölténytáram üres, mit tehetnék még érted, fiam?” – kérdezte a szultán. „Letartóztatom, zsarnok! Hol van Ádir öcsém?” – kiáltott rá Timur. Naziruddin az ezredes szemébe nézett: „Biztos helyen.” Csönd lett. Timur kimérten közölte, hogy „Meg fogom találni, ne félj!” Naziruddin hirtelen a derekához nyúlt, és előrántotta a zsebében lapuló revolvert. Fiára szegezte, aki habozás nélkül lőtt. Naziruddin vére vörös patakként tört elő melléből, mégis halkan elmosolyodott, és a sakktáblára nézett. A katona követte tekintetét, és néhány pillanatig az állást bámulta, majd közölte: „Hosszúra nyúlt ez a végjáték. Vesztettél.” Naziruddin hörögve válaszolta: „Patt!”, majd a feje végleg lehanyatlott.
Géppisztolyos katonák tódultak a lövések hallatára a palotakertbe. Kérdőre vonták az ezredest, hogy mi történt, miért nem tartóztatta le a diktátort. Ő erre Naziruddin pisztolyára mutatott, és határozottan közölte: „Önvédelem. Meg akart ölni.” – majd hátat fordított, és elindult kifelé a palotakertből. Az egyik jelenlévő tiszt kivette Naziruddin élettelen kezéből a pisztolyát, kiürítette a tárat, és megállapította, hogy az üres. Egy másik katona, a tolmács, felemelte a szultán mellett heverő papírost, és felolvasta: „Ti, akik ezt olvassátok, legyetek tanúim! Fiam meg akar ölni. Kitettem töltényeimet az asztalra. Közöltem vele, hogy a táram üres. Ő mégis le fog lőni. Önök egy általam ismeretlen jogrend nevében akarnak ítéletet mondani felettem. Ha a fiam megöl egy fegyvertelen embert, az vajon az Önök ítéletétől is megmenti őt?” Timur ezredes az átrium ajtajában megdermedt. Hátra fordult. A másik tiszt elővette pisztolyát, és így szólt: „Tegye le a fegyverét, ezredes! Letartóztatom egy fegyvertelen fogoly meggyilkolásáért.”
