Miután már

  kicsusszan belőlünk a föld

és fékezhetetlenül tör ránk a Nagy Átváltoztató,

nem tudunk felkelni többé, sem felülni,

nemhogy suhanni, mint valaha

szerelmünk virágzó tekintete előtt,

tudatunk lázasan küzd, majd elszunyókál.

Miután már

   kiszorul belőlünk a víz

ajkaink összeragadnak, örökké

szomjazó sebes sivatag a szánk,

meg-megrándulunk, száraz

ágacska ujjakkal menekülő

álmaink után kapdosunk,

tudatunk eszelős hullámcsapkodás.

Miután már

   elszivárog belőlünk a melegség

érzékeinket hámló köd fedi

nevük nélkül bámulnak ránk a tárgyak

gondolataink szélsodorta falevelek

csak hallgatunk, beleveszve

egyre hosszabb kilégzésünkbe.

Miután már

   elillan belőlünk a levegő

szemünk fennakad, zihálunk,

hangok, látomások villámlanak,

félelmünkben felkiáltanánk

de sejtjeink már áttetsző

por- és párafelhőként oszlanak.

Amikor már

   megközelíthetetlenek

vagyunk minden külsőnek,

kisodródtunk térből és időből,

akkor történik meg

a legbelső feloldódás,

melynek gyönyöre

gyöngyházfényű, méz ízű,

akár a fogantatásé,

lelkünk leveti magáról

az utolsó földi leplet is,

mámorosan ismeri föl

valódi természetét.