Miután már
kicsusszan belőlünk a föld
és fékezhetetlenül tör ránk a Nagy Átváltoztató,
nem tudunk felkelni többé, sem felülni,
nemhogy suhanni, mint valaha
szerelmünk virágzó tekintete előtt,
tudatunk lázasan küzd, majd elszunyókál.
Miután már
kiszorul belőlünk a víz
ajkaink összeragadnak, örökké
szomjazó sebes sivatag a szánk,
meg-megrándulunk, száraz
ágacska ujjakkal menekülő
álmaink után kapdosunk,
tudatunk eszelős hullámcsapkodás.
Miután már
elszivárog belőlünk a melegség
érzékeinket hámló köd fedi
nevük nélkül bámulnak ránk a tárgyak
gondolataink szélsodorta falevelek
csak hallgatunk, beleveszve
egyre hosszabb kilégzésünkbe.
Miután már
elillan belőlünk a levegő
szemünk fennakad, zihálunk,
hangok, látomások villámlanak,
félelmünkben felkiáltanánk
de sejtjeink már áttetsző
por- és párafelhőként oszlanak.
Amikor már
megközelíthetetlenek
vagyunk minden külsőnek,
kisodródtunk térből és időből,
akkor történik meg
a legbelső feloldódás,
melynek gyönyöre
gyöngyházfényű, méz ízű,
akár a fogantatásé,
lelkünk leveti magáról
az utolsó földi leplet is,
mámorosan ismeri föl
valódi természetét.