Épp most értékelem át az időt,

meleg könnycsepp oldja fel,

hányszor találkoztam éppen szembe

nem várt írásjelekkel.

A karamellizált szombat este,

ütemvesztett élet,

küld egy hadüzenetet ekkor,

szerepei leglényegének.

Törmelékek közt kotorászva

keresi volt önmagát,

és kerülgetve válik naggyá

a magát féltő sziklagát.

Megfelelni, megbocsájtást kérni,

mi több mint fontos, vagy mi lényeges,

mindaz felesleges, mi valaha voltam,

színpadon a néma táncdalénekes.

Neked szól majd az a dal,

geller a tudatalattiba,

tátongva állok, és Te mégis hallod,

a többieknek csak simán mikronhiba.