Épp most értékelem át az időt,
meleg könnycsepp oldja fel,
hányszor találkoztam éppen szembe
nem várt írásjelekkel.
A karamellizált szombat este,
ütemvesztett élet,
küld egy hadüzenetet ekkor,
szerepei leglényegének.
Törmelékek közt kotorászva
keresi volt önmagát,
és kerülgetve válik naggyá
a magát féltő sziklagát.
Megfelelni, megbocsájtást kérni,
mi több mint fontos, vagy mi lényeges,
mindaz felesleges, mi valaha voltam,
színpadon a néma táncdalénekes.
Neked szól majd az a dal,
geller a tudatalattiba,
tátongva állok, és Te mégis hallod,
a többieknek csak simán mikronhiba.