Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra félelmetes a jövő. Sokat rágódom azon, mi lesz a gyerekeinkkel és a gyerekeink gyerekeivel? Milyen világot hagyunk örökül?

Sajnos, nagyon lehangoló a jövőkép. Miközben, persze, a tudomány óriási lépéseket tesz előre. A minap posztoltam egy cikket a világűrbe kilőtt űrtávcsőről, mely több évtized alatt készült el számtalan tudós, csillagász, mérnök erőfeszítése által. A James Webbnek elnevezett szerkezet minden idők legmodernebb űrteleszkópja az infravörös tartományokban vizsgálódik, ami azt jelenti, hogy képes lesz feltárni a legkorábbi galaxisok születését, talán még az ősrobbanáson túl is látni fog. De kit érdekel ez?

Nem tudom, hogy a Facebook hibája, hogy a feltett tudományos hírt egyetlen ismerősöm sem lájkolta, feltételezem, nem is olvasta el senki, vagy netán azért nem tartott érdeklődésre számot, mert ez a tény már az átlagos emberi aggyal szinte felfoghatatlan, és olybá tűnik, mintha ez a szenzáció a mi hétköznapi életünkre nem lenne hatással. Valóban, nehéz elképzelni egy, a jelenben élő embernek, hogy miféle haszna lehet egy ilyen űrtávcső vizsgálódásából? Mennyiben érinti a jelenét, az életminőségét, egzisztenciáját? A "most élj" elve érvényesül, hiszen oly rövid az emberi élet, ki tud törődni évmilliárdokkal, kit érint meg, hogy mit rejteget a távoli jövő?

Ugyanez a helyzet a klímakatasztrófa esetében. Tegnap a televízió kulturális csatornáján hallottam egy beszélgetést arról, mennyire hat az emberek pszichéjére a klímaváltozás. Szó volt az egyes ember felelősségéről, ami igen nagy, de mint kiderült, ha valaki mindenről lemond, betartja a szabályokat, hetven év alatt éri el, hogy csökkenjen a széndioxid kibocsátás annyit, amennyit egy globális cég egy másodperc alatt termel.

Nyilván, fontos, hogy az emberek környezettudatosan éljenek, de amíg nem tudnak lemondani az óriás profitról a nagy környezetszennyezők, addig a kisember igyekezete csöpp a tengerben. Rossz hír viszont, hogy az emberi természet nem változik. Jólétre, túlfogyasztásra törekszik, s ebben nincs megállás, gyakorlatilag önmaga elpusztítása felé halad. A beszélgetés közben elhangzott: nonszensz, ha enni akarunk, bemegyünk egy szupermarketbe, vagy rendelünk interneten vacsorát. Számunkra ez normális, pedig épp ez a képtelenség.

Szó esett arról is, hogy még a gyermekvállalási kedvet is befolyásolja a klímaváltozás, hiszen ha nem is akarják elhinni az emberek, hogy évtizedeken belül óriási változások lesznek a Földön, azért érzékelik mindennapjaikban az éghajlat szélsőségessé válását. Tornádók, viharok, árvizek, földrengések váltják egymást. A klímakatasztrófával foglalkozó tudósok közt készült felmérés pedig egyenesen elszomorító: kiderült, hogy 80 százalékuk depressziós, 50 százalékuk pedig nem vállal gyermeket.

Magam is gyarló ember vagyok, nem tudom fajomat megtagadni. Kopasztva, felboncolva veszem a csirkét, sőt, félig kész ételeket is vásárolok. Interneten rendelem a pizzát, meg egyéb, a jóléthez tartozó dolgokat, sokszor olyasmit is, amire talán nincs is nagy szükségem. Autóval rohangálok ide-oda. És el sem tudom képzelni, hogy villany nélkül éljek, egy kis elemlámpával kószáljak este az utcán, vagy ne legyen hűtőszekrényem, mosógépem és sorolhatnám. Bizonyára jobb lenne a természetnek és a Földnek, ha még mindig az őserdőben élnék. De, oda egyelőre nincs visszaút, legföljebb egy kataklizma válthatja ki, hogy mindent elölről kezdjünk. Erre azonban senki nem vágyik.

Az ember büszke az eszére, a tudására, a tehetségére, aminek eredményeképpen bolygónk lakóinak egy része jólétben él. Épp ez a lét teszi lehetővé, hogy ne csak a napi betevő megszerzésére fordítsunk energiát. Fedezzük fel azokat a csodákat, amiket mi még láthatunk, hallhatunk. Élvezzük a madarak énekét, merüljünk a tenger mélyére, nézzünk fel az égre és gondoljunk arra, hogy ha már oly kiválasztottak lettünk, hogy még a természetet is át tudjuk alakítani, akkor felelősek is vagyunk, és minden nap, minden egyes cselekedetünknél gondolkodjunk el, hogy mi, egyes emberek, hogyan menthetnénk meg gyermekeink számára a jövőt.